néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy elengedni sokkal nehezebb, mint befogadni valakit. és többször gondolkodtam már, hogy amikor majd eljön az idő, el fogunk-e tudni szépen engedni bárkit is a szakmai közösségünkből.
és most, amikor egy elbúcsúzó levelet fogalmazgattam,
arra jöttem rá, hogy a szabadságban megélt búcsúzáshoz felnőttség kell. mindkét oldalon.
úgy engedni el valakit, hogy élete egy nagyon fontos szakaszát kísérhettük,
hogy bizonytalan kamaszból felelős felnőtté nőtt közben, és egyre csillogóbban hitt az álmában, míg el nem érte,
az egyszerre könnyű és nehéz is.
de talán nem is kérdés, hogy könnyű-e vagy nem.
egyszerűen csak van.
A hétvégi értékelős-együttlétes-önismereti csoportos maratonon olyan sokféle élményből volt részünk, hogy azt elmesélni is sok lenne.
Az egyik ilyen szál a régen-hallgatott-dalok előkerülése tábortűz melletti gitározós-éneklős-hippis hangulatban. Azóta ezeket a régnemhallott kedvenceket hallgatom újra
Egyszercsak megakadt a fülem az egyik Suhancos-szövegen, amit ezerszer hallottam már és ezerszer voltam odáig érte, de azért, amiért most, még sosem.
A következőt mondja a Bájoló c. dalban a Fanka:
“Isten arról álmodik, hogy nem mindig csak követik, hanem egy szép napon majd utolérik páran, akik rendet tesznek itt lenn, ebben a világban.
Én hiszem azt, hogy te lehetsz ki felvezet a csúcsra.
Hisz nálad van az ajtó, tessék itt a kulcsa.”
Hát ez van, drága barátaim. Isten rólunk álmodik. Szépeket. Azt, hogy rendet tehetünk kicsit a világban. Illetve üzeni, hogy az ajtónk kulcsa itt van, a saját kezünkben.
Hát ezért. Gyertek. Felszállópályára!
a dalt meg tessék meghallgatni itt.
Ha patetikusan és amerikai módon szeretném megírni, akkor úgy kezdődne, hogy:
“Harmadikos lehettem a gimiben, amikor K. József, az iskola akkori állítólagos pályaválasztási tanácsadója annyit tudott értem tenni pályám orientálása érdekében, hogy az egész iskola előtt kipellengérezett, mondván “vannak, akik olyan blőd dolgokkal jönnek, hogy kultúrattasék akarnak lenni” – akkoriban úgy gondoltam, a kulturális menedzser szak az, ahol leginkább kamatoztatni tudnám tehetségemet, de K. tanár úr lépése megtette hatását: lemondtam korábbi elképzeléseimről és megesküdtem, hogy nem hagyom, hogy ez más diákokkal is így történjen, s egyben elhatároztam, karrier-tanácsadó leszek és bebizonyítom!”
Persze nem akarom amerikai módon kezdeni, noha valami jelentősége csak van ennek a történetnek, ha eszembe jutott a pályaválasztás kapcsán.
Szóval az a helyzet, hogy újabb álmunk teljesült: a Mesterségem CíMERRE? – egy óriási kavalkáddal járó, fesztiválhangulatú pályaorientációs nap. Ezen belül különösképp fontos álmunk volt az élő könyvtár (ahol a könyvek emberek, egy-egy foglalkozás képviselői, akikkel beszélgetni lehet az ő pályájuk alakulásáról, foglalkozásuk mindennapjairól stb.). Ez a foglalkozás minden várakozást felülmúlt mind az élő könyvek nyitottsága és odaadása által, mind pedig a Marianum diákjainak kíváncsisága és lelkesedése által.
Beigazolódtak alapvető hiteink:
- hogy a “gyerek” alapvetően kíváncsi,
- hogy ha egy jó ügyet jól tudunk megfogalmazni, akkor mellénk állnak mások is
- hogy a pályaválasztás kérdésében rengeteg a félelem, tévhit, sztereotípia a középiskolásokban,
- hogy magukra vannak hagyva ezeknek a témáknak a nehézségével és úgy kell nekik valami támasz, mint egy falat kenyér
- és hogy a játék egy olyan nyelv, amelyet mindenki ért, korosztálytól függetlenül.
Megtiszteltetés, hogy ilyen hiteles szakemberek, tenni akaró fiatal felnőttek álltak mellénk az élő könyvtárban való szerepvállalással.
Megerősítő érzés, hogy a Marianum diákjai nem csak mondják magukról, hogy a bátorság fontos érték számukra, hanem bátrak is tudnak lenni mindenféle kötélpályás-félelmetes játékokban és éles kérdések megfogalmazásában is.
Megerősítő volt megtapasztalni, hogy TANDEMesek ilyen odaadóan, igényesen és szakmai alázattal tudunk dolgozni egy számunkra fontos ügyön.
És óriási lendület, hogy vigyük ezt a tanulási formát máshova is, mert működőképes és sokat hoz diákoknak és felnőtteknek egyaránt.
Nos hát, mire eljutottam oda, hogy megírjam a “hurrá, beindultak az Útvonaltervező csoportjaink” bejegyzést, úgy elszaladt az idő, hogy majdnem mindegyiknél félúton járunk.
S hogy mi minden van?
Vannak nagy és mély kérdések a “mi legyek, ha nagy leszek” kérdéskörben.
Vannak “már el is felejtettem, hogy milyen jó játszani” – sóhajok.
Vannak racionális lányok és művész-filozófus fiúk,
művész lányok és két lábbal a földön járó fiúk.
Hogy ki ne feledjem: van ellenállás és bizonytalanság, gyanús is lenne, ha nem lenne.
És van sok emberszeretet, nyitottság és bátorság ezekben a csoportokban, illetve leginkább az emberekben, akik a csoportokat alkotják.
Örömteli élmény ismét valami újban úttörőnek lenni, és megerősítő az, hogy velünk jöttök, kedves útvonaltervezők!
A nyár után, amikor a képzéseké és az Élet Játék projekté volt a szerep, valamint lehetőséget teremtettünk arra is, hogy megálljunk picit, az ősz érkeztével ismét egy más típusú gondolkodásba fogunk.
Az ősz egyébként is a befelé fordulás, lecsendesülés időszaka. Nos, mi a hét végén összedugjuk a fejünket, és megpróbálunk előre tekinteni, a TANDEM közép- és hosszú távú jövőjébe.
Mindezeket pedig azért is írom, hogy gondoljatok ránk, kedves olvasók, valamint hogy beindítsam végre a kommentelési kedvet 
A körkérdés tehát a következő: ha te álmodnád a TANDEM jövőjét, mit látnál 1-2-3 év múlva?
írjatok bátran, örülni fogunk neki!
