Julicska kommentjéhez tudok kapcsolódni: tanulságos, meg buzdító, meg ijesztő volt az idei Felszállópályánk, nekünk magunknak is. És még sorolhatnám.
Volt bennem a készüléskor nosztalgia a tavalyi élmény után, vágy, hogy eljöjjenek, akiket meghívtunk és remény, hogy pont azok jönnek el, akikkel valamiért találkozni kell az útjainknak.
Az ottlétben volt némi helykeresés, hogy hogyan tudjuk minél inkább odaadóan segíteni mindazok tanulását, akiket “vendégül láttunk”, volt izgalom, hogy önmagunkból, a TANDEMből eleget mutassunk (ne többet és ne is kevesebbet), és volt jóféle hátborzongás is, amikor a csoportból kiszivárgó néhány cseppnyi kóstolóban részesülhettünk.
A házban – a karvai Korava táborban – az a jó, hogy minden lepukkantságával együtt szeretetteljes, befogadó, természetközeli, otthonos és van benne valami szent.
A Felszállópályával párhuzamosan zajól össz-TANDEMes együttlétünkben az volt a jó, hogy volt benne szakmai munka (a nyár előtt utolsóként záruló projektünk értékelése), volt benne szabad együttlét énekléssel, Áron-vigyázással, játékkal és alkotással, illetve volt benne egy sorsfordító vezetőségi ülés is, amelyben átalakítottuk a szervezet jelenlegi struktúráját, megszülettek a jövőt formáló nagy döntések és ezzel közös lelki békét hozó módon vághattunk neki a nyári szabadságnak.
Az Felszálló csoportban pedig az volt a jó, hogy hozott régen várt/visszavárt találkozásokat és új rácsodálkozásokat, hogy hoztak magukkal sok zenét, sok mélységet, új lehetőségeket és felkiáltójeleket.
Nem volt tökéletes, mint ahogy mi sem vagyunk azok, és ebben az a jó hír, hogy a tökéletlenség felvállalható.
Ellenben remélem, hogy befogadó volt és hamarosan sokukat viszontláthatjuk. Új erővel, újult lendülettel, új energiákkal a csapatban.
Ha patetikusan és amerikai módon szeretném megírni, akkor úgy kezdődne, hogy:
“Harmadikos lehettem a gimiben, amikor K. József, az iskola akkori állítólagos pályaválasztási tanácsadója annyit tudott értem tenni pályám orientálása érdekében, hogy az egész iskola előtt kipellengérezett, mondván “vannak, akik olyan blőd dolgokkal jönnek, hogy kultúrattasék akarnak lenni” – akkoriban úgy gondoltam, a kulturális menedzser szak az, ahol leginkább kamatoztatni tudnám tehetségemet, de K. tanár úr lépése megtette hatását: lemondtam korábbi elképzeléseimről és megesküdtem, hogy nem hagyom, hogy ez más diákokkal is így történjen, s egyben elhatároztam, karrier-tanácsadó leszek és bebizonyítom!”
Persze nem akarom amerikai módon kezdeni, noha valami jelentősége csak van ennek a történetnek, ha eszembe jutott a pályaválasztás kapcsán.
Szóval az a helyzet, hogy újabb álmunk teljesült: a Mesterségem CíMERRE? – egy óriási kavalkáddal járó, fesztiválhangulatú pályaorientációs nap. Ezen belül különösképp fontos álmunk volt az élő könyvtár (ahol a könyvek emberek, egy-egy foglalkozás képviselői, akikkel beszélgetni lehet az ő pályájuk alakulásáról, foglalkozásuk mindennapjairól stb.). Ez a foglalkozás minden várakozást felülmúlt mind az élő könyvek nyitottsága és odaadása által, mind pedig a Marianum diákjainak kíváncsisága és lelkesedése által.
Beigazolódtak alapvető hiteink:
- hogy a “gyerek” alapvetően kíváncsi,
- hogy ha egy jó ügyet jól tudunk megfogalmazni, akkor mellénk állnak mások is
- hogy a pályaválasztás kérdésében rengeteg a félelem, tévhit, sztereotípia a középiskolásokban,
- hogy magukra vannak hagyva ezeknek a témáknak a nehézségével és úgy kell nekik valami támasz, mint egy falat kenyér
- és hogy a játék egy olyan nyelv, amelyet mindenki ért, korosztálytól függetlenül.
Megtiszteltetés, hogy ilyen hiteles szakemberek, tenni akaró fiatal felnőttek álltak mellénk az élő könyvtárban való szerepvállalással.
Megerősítő érzés, hogy a Marianum diákjai nem csak mondják magukról, hogy a bátorság fontos érték számukra, hanem bátrak is tudnak lenni mindenféle kötélpályás-félelmetes játékokban és éles kérdések megfogalmazásában is.
Megerősítő volt megtapasztalni, hogy TANDEMesek ilyen odaadóan, igényesen és szakmai alázattal tudunk dolgozni egy számunkra fontos ügyön.
És óriási lendület, hogy vigyük ezt a tanulási formát máshova is, mert működőképes és sokat hoz diákoknak és felnőtteknek egyaránt.
Nos hát, mire eljutottam oda, hogy megírjam a “hurrá, beindultak az Útvonaltervező csoportjaink” bejegyzést, úgy elszaladt az idő, hogy majdnem mindegyiknél félúton járunk.
S hogy mi minden van?
Vannak nagy és mély kérdések a “mi legyek, ha nagy leszek” kérdéskörben.
Vannak “már el is felejtettem, hogy milyen jó játszani” – sóhajok.
Vannak racionális lányok és művész-filozófus fiúk,
művész lányok és két lábbal a földön járó fiúk.
Hogy ki ne feledjem: van ellenállás és bizonytalanság, gyanús is lenne, ha nem lenne.
És van sok emberszeretet, nyitottság és bátorság ezekben a csoportokban, illetve leginkább az emberekben, akik a csoportokat alkotják.
Örömteli élmény ismét valami újban úttörőnek lenni, és megerősítő az, hogy velünk jöttök, kedves útvonaltervezők!
Most, hogy újra itthon vagyok, ismét tanítanom kell az egyetemen. Na jó, ezt a mondatot mégegyszer: most, hogy újra itthon vagyok, ismét tanítok az egyetemen. Na, így már jobban hangzik. Merthogy nem élem én ezt kényszernek meg, épp ellenkezőleg, szeretek tanítani. Ez a frontális oktatás ugyan picit más műfaj, mint a nemformális tréningek, de az “alapanyag”, amivel dolgozni kell, itt is a csoport.
(tovább…)
