Julicska kommentjéhez tudok kapcsolódni: tanulságos, meg buzdító, meg ijesztő volt az idei Felszállópályánk, nekünk magunknak is. És még sorolhatnám.
Volt bennem a készüléskor nosztalgia a tavalyi élmény után, vágy, hogy eljöjjenek, akiket meghívtunk és remény, hogy pont azok jönnek el, akikkel valamiért találkozni kell az útjainknak.
Az ottlétben volt némi helykeresés, hogy hogyan tudjuk minél inkább odaadóan segíteni mindazok tanulását, akiket “vendégül láttunk”, volt izgalom, hogy önmagunkból, a TANDEMből eleget mutassunk (ne többet és ne is kevesebbet), és volt jóféle hátborzongás is, amikor a csoportból kiszivárgó néhány cseppnyi kóstolóban részesülhettünk.
A házban – a karvai Korava táborban – az a jó, hogy minden lepukkantságával együtt szeretetteljes, befogadó, természetközeli, otthonos és van benne valami szent.
A Felszállópályával párhuzamosan zajól össz-TANDEMes együttlétünkben az volt a jó, hogy volt benne szakmai munka (a nyár előtt utolsóként záruló projektünk értékelése), volt benne szabad együttlét énekléssel, Áron-vigyázással, játékkal és alkotással, illetve volt benne egy sorsfordító vezetőségi ülés is, amelyben átalakítottuk a szervezet jelenlegi struktúráját, megszülettek a jövőt formáló nagy döntések és ezzel közös lelki békét hozó módon vághattunk neki a nyári szabadságnak.
Az Felszálló csoportban pedig az volt a jó, hogy hozott régen várt/visszavárt találkozásokat és új rácsodálkozásokat, hogy hoztak magukkal sok zenét, sok mélységet, új lehetőségeket és felkiáltójeleket.
Nem volt tökéletes, mint ahogy mi sem vagyunk azok, és ebben az a jó hír, hogy a tökéletlenség felvállalható.
Ellenben remélem, hogy befogadó volt és hamarosan sokukat viszontláthatjuk. Új erővel, újult lendülettel, új energiákkal a csapatban.
Amikor ezt a bejegyzést írom, úgy érzem magam valahogy, mintha a 2010-et bemutató filmünk DVD-jére szerkeszteném a “kimaradt jelenetek” kategóriát.
A visszatekintőink megírása óta történt ugyanis néhány fontos dolog, amire büszke vagyok és szeretném ezeket megosztani.
Hálás vagyok az életnek azért, hogy az elmúlt két hétben annyi minőségi időt tudtunk együtt tölteni baráti minőségben is, amennyit. Hogy velem ünnepeltétek a sorsfordító 28. szülinapomat, hogy utaztunk együtt téli tájakon, hogy megteremtettük magunknak a karácsony-ünneplő együttlétet, ittunk együtt krémlikőrt, adtunk fontos ajándékokat és ringattuk közösen Áront Kispál-számokat énekelve. És hogy van valakink, aki azt mondta, hogy az ő 2010-es évében a TANDEM volt a legjobb dolog.
Számomra kicsit az egymáshoz-közelélős időszakunk előképe volt ez az elmúlt két hét, és sok erőt ad 2011 kezdéséhez.
Nagyon köszönöm!
Írhatnékom van. Legszívesebben papírt ragadnék, de abból végül csak színes ákombákomok lennének. Hallom, ahogy az emeleten a fiúk kockákat rugdosnak, böködnek jobbra-balra. Mivel ma leginkább otthon voltam a fiúkkal, és közbe-közbe egy két tandemes dolgot is intéztem, így az az ötletem támadt, hogy ide írok. Nem szeretem a blogokat, úgy gondolom, megöli a személyes találkozásokat, többek között mert az emberek a találkozó helyett itt mesélik el a velük történteket, és a képernyő mindig meghallgat alapon egyre kényelmesebbé válik így kibeszélni magunkat. És ha a kapcsolatok blog nélkül is meghalnak… Node nem is erről akartam írni. Kíváncsi voltam, hogy minek is nekünk a tandemes honlapra blog, és azt tapasztalom magamon, hogy örömmel olvasgatom, ki mit ír. Azok a levelek is ide jönnek, amik eddig a postaládámba jöttek, meg azon túl újak is.
Még maradt bennem pár leíratlan betű a fürdetés és alvás előtt, azokat most Krisztával osztom meg chaten, tandemnaptár ügyben.
Tartalmasabb blogbejegyzéseket mindenkinek! 
Megerősítő – ezt jelenti a TANDEM “m” betűje. Megerősítés – ezt jelentette számomra a közös hétvége. Egymással és Áronnal. Ahogy Kriszta is írta, nagyon fontosnak érezzük – ha nem a legfontosabbnak -, hogy a köztünk lévő kapcsolat ne csak szimpla munkatársi legyen, hanem baráti is. Hiszünk abban, hogy akkor tudunk igazán lendületesen dolgozni, ha azt nem szervezetként, hanem közösségként tesszük.
Ezt a mi kis TANDEM-es alapítói közösségünket megviselte az elmúlt egy év. Katiéknak megszületett Áron, én meg kimentem Brémába egy évre, s bár a szervezet ügyes-bajos dolgait vittük továbbra is, egymásra – azokra a bizonyos baráti szálakra – egyre kevesebb időnk maradt.
Mert mailben nem lehet hagyni magad rábeszélni egy cigire, nagyokat sörözni, Áront kézbevenni, egyszerre felkacagni, grimaszkodni, táncolni, csipketeázni, együtt álmodozni a TANDEM jövőjéről, focizni Áronnal, úszni, becherovkázni, eltévedni a saját városodban, együtt szentmisére menni és főleg: átérezni és megérteni a másikat, látni az őszinte tekintetét és hallani a remegő hangját.
De ezen a hétvégén lehetett. Mert együtt voltunk. Egy év után újra. Csak bő két napra. De ez a bő két nap is elég volt, hogy megerősítsen minket a missziónkban. S nem csak céljaink fontosságában, amit kitűztünk magunk elé, hanem abban is, hogy ezeket a célokat együtt szeretnénk elérni.
Hát nem szép, hogy ez a hétvége majdnem napra pontosan egy évvel azutánra esett, hogy bejegyeztettük a TANDEM-et a közjegyzőnél?
