Olyan körként működünk, mely alternatív módszerekkel, értéket közvetítve fejleszt egyéneket, közösségeket és szervezeteket, hogy azok önértékelésükben és tudatos, felelősségteljes emberi mivoltukban megerősödjenek.
néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy elengedni sokkal nehezebb, mint befogadni valakit. és többször gondolkodtam már, hogy amikor majd eljön az idő, el fogunk-e tudni szépen engedni bárkit is a szakmai közösségünkből.
és most, amikor egy elbúcsúzó levelet fogalmazgattam,
arra jöttem rá, hogy a szabadságban megélt búcsúzáshoz felnőttség kell. mindkét oldalon.
úgy engedni el valakit, hogy élete egy nagyon fontos szakaszát kísérhettük,
hogy bizonytalan kamaszból felelős felnőtté nőtt közben, és egyre csillogóbban hitt az álmában, míg el nem érte,
az egyszerre könnyű és nehéz is.
de talán nem is kérdés, hogy könnyű-e vagy nem.
egyszerűen csak van.
Úgy tudom, hogy a bőrkeményedés a lábon valami elakadást, megkeményedett helyzetet jelent az életben. A nemrég beszerzett csinos szandálom – új cipő módjára – egy kicsit feltörte a lábamat, itt-ott kipirosodott tőle a lábfejem. Eddig rendben is van, semmi meglepő. De! A sarkamon, már kinőtt bütyöknek hitt emberdarab egyszer csak az új cipőtől leesett. Egy darabban, szépen, alatta begyógyult rózsaszín bőr díszelgett. Ez már meglepő hatása egy új cipőnek.
Ahogy ezt végiggondolom, épp egy megnevezni nem kívánt színű és megnevezni nem kívánt márkájú kocsi halad el a balkonunk alatt. Apám kocsija, mosolygok.
Hol a párhuzam a két történet között? Mindkettő a pszichodráma csoportban megélt élményeimhez kötődik. A bőrkeményedésem pont azután a csoport után pottyant le könnyedén a sarkamról, amikor a bizonyos színű és bizonyos márkájú kocsis srácot kiválasztottam apám szerepére. Leesett.
Most már csak a címben szereplő fásli magyarázatával tartozom a tisztelt olvasónak. Hát kérem, ez megint a lábamhoz vezet, mivel azon van gondosan körbetekerve. Pont azon, amelyikről a keményedés leesett. Ezt a lábamat sikerült megsebesítenem a legutolsó csoporton a lehető legnagyobb szeretettel. Szintén leesett.
Kavarog most bennem sok-sok gondolat, párhuzam, közös negatív pontok, shearingek, mint ahogy a cigaretta füstje egy huzatos teraszon. Semmi pánik. Szerencsére vár rám egy magas beosztású, életunt, vénember valamint annak díszes és kevésbé díszes társasága.
Indulóban van a következő hatvan órás önismeret, ahol be van ígérve sok protagonista dráma. Indulóban van 3 csoport, 3 városban, 5 trénerrel, szupervízióval, karrierrel. Indulóban van néhány pályázat, alapítványos, állami, úniós és más csemege. Indulóban van kollégiumi tréning. Indulóban van tanári karnak tréning, facilitált vezetőségi ülések. Indulóban van marketing és média kampány. Indulóban van 2%. Indulóban van piackutatás, szolgáltatások. Indulóban van pénzügyi tervezés. Indulóban van HR. Indulóban van külügy. Indulóban van az igazgatónő.
Amikor ezt a bejegyzést írom, úgy érzem magam valahogy, mintha a 2010-et bemutató filmünk DVD-jére szerkeszteném a “kimaradt jelenetek” kategóriát.
A visszatekintőink megírása óta történt ugyanis néhány fontos dolog, amire büszke vagyok és szeretném ezeket megosztani.
Hálás vagyok az életnek azért, hogy az elmúlt két hétben annyi minőségi időt tudtunk együtt tölteni baráti minőségben is, amennyit. Hogy velem ünnepeltétek a sorsfordító 28. szülinapomat, hogy utaztunk együtt téli tájakon, hogy megteremtettük magunknak a karácsony-ünneplő együttlétet, ittunk együtt krémlikőrt, adtunk fontos ajándékokat és ringattuk közösen Áront Kispál-számokat énekelve. És hogy van valakink, aki azt mondta, hogy az ő 2010-es évében a TANDEM volt a legjobb dolog.
Számomra kicsit az egymáshoz-közelélős időszakunk előképe volt ez az elmúlt két hét, és sok erőt ad 2011 kezdéséhez. Nagyon köszönöm!
Útra keltünk, tízen, Advent első hétvégéjén.
Az önismeret folyójára bocsátottuk kis hajónkat, egy 60 órás sajátélményű csoport formájában.
Az önismeret nem könnyű műfaj. Ellenben nehéz
Bátorság kell hozzá – felvállalni a tükörbe nézést, kimondani önmagunknak régóta várt felismeréseket, hallgatni a belső hangra vagy épp ösztönösen cselekedni a pszichodráma színpadán.
Nagy utat tettünk meg az első három nap alatt, hálásak lehetünk érte önmagunknak és egymásnak is.
Két dolog jut még eszembe, ami jellemzi a hétvégét.
Egy idézet: “Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.
Én én vagyok, és így vagyok jó.” (Virginia Satir)
Ismeritek ugye a mondást: Semmilyen szél nem jó annak a hajósnak, aki nem tudja, hogy melyik kikötőbe tart.
Ez a mondás dolgozik most bennem, több tandemes kollégámban és igy a Tandemben is. Ez a viszonylag hosszú csend a weboldalon, blogon szélcsendet is jelent-e, nem tudom, de úgy érzem, inkább vihar előtti csendet.
Kívánom magunknak, hogy élvezni tudjuk ezt a csendet, ajándékba hozzá küldöm magunknak ezt a képet, hogy aztán felkészült legénységgel lovagoljuk meg a viharokat és tartsunk a kikötőnk felé.
A legutóbbi tandemes pure baráti találkozónk alkalmával beszélgettünk arról, hogy milyen bosszantó szokása az a németeknek, hogy anélkül, hogy választ várnának, teszik fel a “hogy vagy” kérdést. És elgondolkodtunk azon, hogy van-e mostanság idő meghallgatni egymást…tudunk-e “aktívan hallgatani” vagy “értő figyelemmel” követni a másikat. És ha ez megy is, tudunk-e őszintén magunkról beszélni. Ekkor jutottunk el a panaszkodás témaköréhez. Kiderült, sokunknál családi dogma az, hogy “mi nem panaszkodunk”. Hitvány az, aki panaszkodik. És mivela napokban Szepes Máriától olvastam erről bölcs gondolatokat, szeretném ezt veletek is megosztani. Hátha mi is bölcsebbek leszünk tőle, és javít kapcsolataink minőségén:
“A szerencsés ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincs semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki e célra, akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítő lénytől kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja.” (Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
Ugyanezen a helyen érdekeseket olvasok dinamikáról, idegesség leküzdéséről, mágiáról. Ajánlom nektek.
