Most, hogy újra itthon vagyok, ismét tanítanom kell az egyetemen. Na jó, ezt a mondatot mégegyszer: most, hogy újra itthon vagyok, ismét tanítok az egyetemen. Na, így már jobban hangzik. Merthogy nem élem én ezt kényszernek meg, épp ellenkezőleg, szeretek tanítani. Ez a frontális oktatás ugyan picit más műfaj, mint a nemformális tréningek, de az “alapanyag”, amivel dolgozni kell, itt is a csoport.
Mikor a TANDEM jövőjéről beszélgettünk a megerősítő hétvégénken, többször felmerült a hétfői rendszeres reggeli közös megbeszélés, nemcsak ügyintézés céljából, hanem az együtt töltött idő öröméért is. Most, sajnos, ettől még messze vagyunk, mivel szanaszét éldegélünk és dolgozgatunk a Budapest-Komárom-Pozsony tengelyen.
De ennek is megvannak a maga szépségei. Például óriási örömet örömet tud okozni az is, ha egyszerre írok mailt ugyanabban a témában valamelyikőnkkel. Nem egy irodában ülünk ugyan, de tudom, hogy ő is épp a TANDEM-es témákon töri a fejét. S amióta jártam Krisztánál a munkahelyén, már azt is el tudom képzelni magamnak, hogy néz ki az íróasztala, milyen széken gyúrja maga alá a jobb lábát vagy milyen egéralátéten kattint a küld gombra a mail megírása után (nincs egéralátétje).
Azt meg külön élvezem, ha a komoly maliváltássok közé betéved egy-egy offtopik párbeszéd az aktuális ideg- és érzelmi állapotokról, egy vers vagy egy jútyúb-videó.
A tovább után jöjjenek a hét levélváltásainak üdítő színfoltjai.