TANDEM, n. o. – Tudatosan a minőségi életért!

A legutóbbi tandemes pure baráti találkozónk alkalmával beszélgettünk arról, hogy milyen bosszantó szokása az a németeknek, hogy anélkül, hogy választ várnának, teszik fel a “hogy vagy” kérdést. És elgondolkodtunk azon, hogy van-e mostanság idő meghallgatni egymást…tudunk-e “aktívan hallgatani” vagy “értő figyelemmel” követni a másikat. És ha ez megy is, tudunk-e őszintén magunkról beszélni. Ekkor jutottunk el a panaszkodás témaköréhez. Kiderült, sokunknál családi dogma az, hogy “mi nem panaszkodunk”. Hitvány az, aki panaszkodik. És mivela napokban Szepes Máriától olvastam erről bölcs gondolatokat, szeretném ezt veletek is megosztani. Hátha mi is bölcsebbek leszünk tőle, és javít kapcsolataink minőségén:
“A szerencsés ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincs semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki e célra, akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítő lénytől kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja.” (Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
Ugyanezen a helyen érdekeseket olvasok dinamikáról, idegesség leküzdéséről, mágiáról. Ajánlom nektek.

Ismeritek azt az érzést, mikor vizsga előtt vagytok, tanultok, izgultok, stresszeltek, s már azt mondjátok: “már az se érdekel, hogy milyen jegyet kapok, meg is bukhatok, csak legyek már túl rajta”?

Na, valami hasonló szintre jutottam el tegnap éjjel, mikor a pályázat utolsó simításait végeztem: azt se bánom, ha a három “sa”-val kevesebb, s két “si”-vel több is lesz benne, csak ragasszam már le azt a borítékot és szoríthassam a kezemben az igazolást, hogy leadtam deadline előtt.

Ma aztán ez is eljött! Leadtuk a pályázatot, most már csak lobbizni imádkozni kell, hogy nyerjünk is.

Juhijjjj!

Írhatnékom van. Legszívesebben papírt ragadnék, de abból végül csak színes ákombákomok lennének. Hallom, ahogy az emeleten a fiúk kockákat rugdosnak, böködnek jobbra-balra. Mivel ma leginkább otthon voltam a fiúkkal, és közbe-közbe egy két tandemes dolgot is intéztem, így az az ötletem támadt, hogy ide írok. Nem szeretem a blogokat, úgy gondolom, megöli a személyes találkozásokat, többek között mert az emberek a találkozó helyett itt mesélik el a velük történteket, és a képernyő mindig meghallgat alapon egyre kényelmesebbé válik így kibeszélni magunkat. És ha a kapcsolatok blog nélkül is meghalnak… Node nem is erről akartam írni. Kíváncsi voltam, hogy minek is nekünk a tandemes honlapra blog, és azt tapasztalom magamon, hogy örömmel olvasgatom, ki mit ír. Azok a levelek is ide jönnek, amik eddig a postaládámba jöttek, meg azon túl újak is.

Még maradt bennem pár leíratlan betű a fürdetés és alvás előtt, azokat most Krisztával osztom meg chaten, tandemnaptár ügyben.

Tartalmasabb blogbejegyzéseket mindenkinek!

Az egyik pályázati kiírásnak, melyre mi is készülünk egy projekttel, vészesen közeledik a határideje, és mivel rengeteg hivatalos igazolás csatolandó a szakmai részhez (hogy valóban megalakultunk, hogy fizetjük böcsülettel az adót, hogy nincs ellenünk folyamatban semmilyen bírósági eljárás sötöbö), a ma délelőttömet a hivatalok látogatásával töltöttem. És azt kell mondjam, hogy kellemesen csalódtam. Szűk három óra alatt sikerült mindet bejárnom (pedig nagyon nincsenek ám egymás mellett), és még kedvesek is voltak a hivatalnoknénik (bácsikkal csak a portán találkoztam). Az egyikük még meg is nevettetett!

(tovább…)

29 percet meg egynéhány másodpercet mutatott a diktafon kijelzője, mikor leállítottam. Alig akartam hinni a szememnek: egy teljes félóráig beszélgettünk?! Az Új Szós meg a Vasárnapos időkből belémrögződött, hogy 15-20 perc bőven elég egy interjúra, mert több úgyse fér be az újságba, meg begépelni is nagyon fárasztó.

Viszont annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy el is felejtettem figyelni az órát, azt hittem, úgyse lesz több az egész 15-20 percnél. Erre fel már egy fél óránál tartottunk, mikor be kellett fejeznünk. Pedig még annyi kérdés maradt bennem! Legalább egy másik félórányira való… Ezeket, sajnos, már nem tudtam feltenni, talán majd legközelebb. Azokat viszont, amelyekre jutott idő, és legfőképp a válaszokat, a honlapon olvashatjátok.

Jó szórakozást!

Bizony! 2009. szeptember 8., ez a dátum szerepel az alapító okiratban. Mélyebb értelmet, netán tudatos választást eme nap mögött, kedves olvasó, azon egyszerű oknál fogva ne keress, mert nincs. Az ünnepi aktusra, melynek keretén belül a közjegyző előtt kinyilvánítottuk, sőt, kézjegyünkkel megererősítettük azon szándékunkat, hogy akarjuk a csöppséget, már augusztus 24-én sor került, mégpedig nem kisebb helyen, mint becses fővárosunk eszenpé néven elhíresült terén. Hogy a nonprofit szervezeteknél mennyire standard a két hetes vájúdási idő, azt csak a jó Isten meg a bürokrácia ördöge tudja, de nekünk ennyi jutott. Szóval ezért szeptember 8. És ezért vala a nagy dilemma, hogy augusztus 24. vagy szeptember 8. tekintendő-é a Nagy Napnak. Aztán eldőlt, mert ezt a posztot augusztus 24-én senkinek nem volt ideje megírnia.

(tovább…)

A nyár után, amikor a képzéseké és az Élet Játék projekté volt a szerep, valamint lehetőséget teremtettünk arra is, hogy megálljunk picit, az ősz érkeztével ismét egy más típusú gondolkodásba fogunk.
Az ősz egyébként is a befelé fordulás, lecsendesülés időszaka. Nos, mi a hét végén összedugjuk a fejünket, és megpróbálunk előre tekinteni, a TANDEM közép- és hosszú távú jövőjébe.

Mindezeket pedig azért is írom, hogy gondoljatok ránk, kedves olvasók, valamint hogy beindítsam végre a kommentelési kedvet

A körkérdés tehát a következő: ha te álmodnád a TANDEM jövőjét, mit látnál 1-2-3 év múlva?
írjatok bátran, örülni fogunk neki!